Úrkút szép fekvésű, erdővel és hegyoldalakkal övezett település a Déli-Bakonyban, 400 méterrel a tengerszint felett.
A község területe Úrkút helynévvel, nagy valószínűséggel 1335 óta ismert a tihanyi apátság birtokaként. A vízben szűkölködő terület elnevezését egy finom vizű kútról kapta. Úrkút a nagyvázsonyi Zichy uradalom gazdasági érdekei folytán vált településsé. A bőséges faállománnyal rendelkező települést megfelelőnek ítélték arra, hogy üveghutát létesítsenek területén.
Gróf Zichy Károly, a nagyvázsonyi uradalom földesura az 1770-es évek vége felé az „üveges” családból származó Gasteiger János Mihállyal kötött bérleti szerződést üveghuta létesítésére és működtetésére. A még jóformán lakatlan területre a környéken lévő vagy működésüket már befejezett hutákból jöttek a telepesek, hogy az erdőrengetegben települést létesítsenek és hutát építsenek.
Ekkor zajlott a nagy „Schwabenzug” a német betelepítés, amely a török időkben elnéptelenedett vidék újra népesítésének utolsó hulláma volt. A szájhagyomány szerint a falu népessége Württenbergből települt be, ami lehetséges ugyan, de valószníűbb hogy a migráció révén főleg Német- és Csehbányáról, valamint Pilléről jöttek a német üveges családok, akiknek az ősei azonban valóban Württenbergből származtak. A falu ekkortájt tehát fakitermelésből és csiszolt üvegkészítésből tartotta fenn magát.
1795-ban a helyiek saját erejükből felépítették a ma is használatban lévő templomot. A település azonban olyan szegény volt, hogy még papot sem tudott eltartani. 150 éven át nem is élt itt pap. Úrkút a kislődi majd a városlődi plébániának volt a filiája.
Az üvegkészítés leállása után 1824-ben a döntöen zsellérekből álló lakosságot az uradalom szerződéssel kötötte a területhez, melynek keretein belül 4-8 hold föld bérlésére kaptak lehetőséget robotért cserébe.
Ezt követően deszkametsző, majd szeszgyár bővítette a munkalehetőségek palettáját, elterjedt a mészégetés majd a téglakészítés. A természeti adottságokkal jól élt az uradalmi ipar.
1829 kiemelkedő dátum, ekkor létesül az iskola, ahol 100 éven keresztül kántortanító oktatott. Addig a huta bérlőjén, majd a gazdaság intézőjén kívül írni-olvasni tudó ember aligha volt a településen.
A falu gazdasági, társadalmi, szellemi és lelki életére jelentős hatással volt földrajzi helyzete, amelyet a XIX század közepének kislődi tudós plébánosa Gulden István találó jelzővel „völgymagányban” lévőnek írt le. A település élete eléggé zárt keretben zajlott. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ugyan megérintette az itt élőket, de ez nagy hatású nem lehetett, mert a föld megválthatóságát és a robot eltörlését itt nem történt meg. A lakosság vagyontalan zsellérsorsban maradt.
1851-ben jelentős változás történt a nagyvázsonyi uradalomban. A 201 évig regnáló Zichy család eladta ezt a birtokát, benne az úrkúti gazdaságot. A vevők, az új földesurak bécsi bankárfivérek voltak, s nagy lendülettel kezdtek az uradalom így a helyi gazdaság fejlesztésének. Az 1880-as évek elején keskeny-nyomtávú vasutat építettek az ajkacsingeri rakodóig, így csatlakozhattak a Budapest – Szombathely vasútvonalhoz. 1861-ben a fa gazdaságos használata érdekében ismét üveggyárat létesítettek Úrkúton, ami többszörös leállás után 1876-ban végleg bezárta kapuit, az üveggyártás áttelepült Ajka területére.
1860-as években indult ajkacsingeri szénbányászat folytán a falu lakói közül egyre többen találtak munkát a falutól 3-4 km-re lévő bányánál. Úrkútnak továbbra sem volt önálló területe, Nagyvázsonyhoz tartozott. A lakók továbbra is csak haszonbérletben rendelkezhettek földterülettel, így itt megállt az idő és konzerválódott a zsellérsors.
A falu népessége azonban egyre gyarapodott, 1900-ra 750 fő élt itt, szétfeszítve ezzel a pusztai lét kereteit, és falusiasodott a település. Ekkorra, 1908-ra végre megválthatták telkeiket a lakók, hiszen egyre többen látták a megélhetés lehetőségét a csigeri bányamunkákban, mint a földművelésben, s ez sértette az uradalmi érdekeket. Ezzel sajnos elvesztették legelőterületeiket, ami megakadályozta az állattartás fellendülését, és még inkább a bányászat felé fordította a falut.
Az 1. világháborút nagy szénhiány is kísérte, ezért az Úrkúton is ismert szén előfordulásra alapozva bányanyitást határoztak el. A szénbányát 1917. március 1-én nyitották meg, azonban hamarosan kiderült, hogy a csekély szénkészletnél jóval nagyobb mennyiségben található mangánérc a területen, így a bánya rövidesen profilt váltott.
Az ércvagyon felismerésével nagyot nőtt Úrkút jelentősége. A bányanyitás hatalmas munkát és jelentős beruházást igényelt. Biztosítani kellett a villamos energiát, a jelentős víz mennyiséget, meg kellett oldani a szállítást. És biztosítani a megfelelő munkaerőt. Kezdetben csak külszínen folyt a termelés, ami nem volt túl hatékony, így mélyművelésbe kezdtek, ami a termelés dinamikus növekedéséhez vezetett.
1930-ra, 70 százalékra nőtt az írástudók aránya. A századfordulón a lakosság ötöde beszélte a magyar nyelvet, 30 évvel később 76 százaléka. Ennek ellenére sok gyermek úgy kezdte az iskolát, hogy megszólalni sem tudott magyarul. A tanítás nyelve vegyes volt, német és magyar. 1930-ban 2 tantermes iskolát építettek, de ez már akkor is szűknek bizonyult, ezért a bánya 1940-ben egy újabb 2 tantermes iskolát épített.
A község közigazgatási viszonyai azonban továbbra sem fejlődtek, a körjegyzőség, anyakönyvezés, a választókerület központja, a csendőrség, a körorvos, és a vásárlási ügyek mind szétszóródtak a környező településeken.
A 2. világháborúban a németek hadiüzemmé nyilvánították a bányát, s katonai osztagot is vezettek Úrkútra. Ez a fellendülés megkövetelte az új lakásállományt a faluban, így 1938-ban felépítették a 120 lakásos Bányatelepet, 1943-ban elkészült a 100 férőhelyes bányászotthon és az uradalmi pajtából felépített, mintegy 500 főt befogadó mozi.
A 2. világháborúban a német tulajdonban lévő hadiüzemtől való függés, valamint a felszított nemzeti érzés kedvezett az erőszakosan fellépő Volksbund szervezésnek, és az őslakosság mintegy 90 százaléka tagja lett annak. A többség a nemzetiségi lét velejárójának gondolta a tagsági viszonyt és nem volt aktív nem viselt semmilyen szerepet.
A háború végére a bánya teljesen leromlott, komoly felújításokat igényelt, ám a lakosság egy része ’45-ben kivándorolt, az itt maradtaknak pedig 65%-át kitelepítendőnek ítélték, többségüket azért, mert német anyanyelvűnek vallották magukat.
Az egyetlen ok, amiért az elűzött lakosságot félútról visszafordították, hogy az illetékesek úgy vélték a mangánbányára szükség lesz a jövőben is, az pedig nem működhet az őslakosság nélkül, ráadásul a környék többi bányájában is szükség volt munkaerőre.
Az 50-es években az országos politikai voluntarizmus, így a „szén és acél országgá” válás szándéka, más okokkal is, nagy igényt támasztott a mangánérc iránt. Három aknából termelték ki az ércet és megkezdték a felszíni termelést is. 1953-ban 899 fő volt a dolgozók létszáma.
1959. márciusában Úrkúton is megalakult a mezőgazdasági termelőszövetkezet. Létrejötte előtt és utána is sokáig, életképességét illetően, bizonytalanság kísérte, hiszen a helyi viszonyok, a mérhetetlenül köves talaj nem tudta ellátni a mezőgazdaság igényeit.
1968-ban a község gazdasági szerkezetét is bővítő új üzemet telepítettek a bánya számára feleslegessé vált épületekben. Csomagoló anyagot, főleg dobozokat készítettek és így egy időben mintegy 140 nőnek adtak munkát.
Mára mind a bánya, mind pedig a dobozgyár elveszítette jelentőségét. Előbbi maximum 90, utóbbi 50 embert foglalkoztat, így a 2100 fős falu nagy része már a környező településeken dolgozik, főleg Veszprémben, Herenden, valamint Ajkán.
forrás: Rostási József – “Úrkút története”
Völgymagányban 